Szeretem Budapestet. Imádom a határőrök Ferihegyi pavilonját, csomagjaimat a futószalag mellett várni.
Sehol máshol nem bírom ezt, csak itthon.
Egyre többen kérdezik, hogy valóban elhagyom-e otthonomat, Magyarországot.
A válasz összetett, mint maga a kérdés.
Néha nem úri passzió szabja meg az ember lépéseit. Különösképpen, ha nagy a csigaház a hátán. Az irány kijelölése a fennmaradás ösztönének erejétől függ, amennyiben le tudja győzni egóját.
Hajlandó vagyok mindent elölről kezdeni. Újra. Olyan lesz mint egy nagy szerelem ismételt meghódítása.
Az akváriumom üvegfalán keresztül fogom megfigyelni a különbséget emberek és emberek között. Én ott leszek. Levegő nélkül, dilatált pupillákkal, készen egy újabb időlenyomat megörökítésére. Furdal a kíváncsiság. Mit szólnak, ha sikerül a produkció. Vagy megszerettek-e annyira a színpadon töltött rövid idő alatt, hogy szomorúak legyenek, ha kicsit tovább maradok lent?
Bár sokan megpróbáltak megállítani az elmúlt tíz év alatt, a legviccesebb jelenség, mégis azon emberek csoportjából tevődik össze, amelyek összeszarnák magukat egy kád hideg vízben -lakatot ne is kattintsunk-, és közben szakértőként bírálják munkámat. Azt, amiért soha sem kértem semmit cserébe a nézőktöl. Értenek mindenhez. Rakéta, Beton, kiszabadulás.
Azokról a gerinctelen deklasszáltakról beszélek, akik egy címlap sikeréért hajlandóak tönkretenni egy embert. Valótlan hírek kereszttüzében dobálóznak mindennel, amiröl úgy gondolják: szenzáció.
Aztán legyen ügyvéd a talpán, aki szembesíti őket az elhangzottakkal. Nehéz ügy, és enerváló. De sosem szabad feladni.
De miközben szankcionálni próbálod a legnagyobb hangú senkit és helyretenni hazugságait, bár Dávid és Góliát története hozzá képest semmi, rá kell döbbenned, hogy az élet megy tovább.
Így alakult úgy, hogy hamarosan visszatérünk, igaz közel 50en, és Külföldön. A mottó változatlan: Bebizonyítani, nincs lehetetlen.
.
